Máramarossziget

A települést a 13. század végén alapították; egyes szerzők szerint először 1308-ban említik, a datálása azonban vitatott^[4][5][1].

Sziget első hiteles említése 1326. május 14-re datálható, amikor Boleslaus esztergomi érsek megerősítette Sziget, Hosszúmező, Técső, Visk és Huszt papjainak tizedszedési jogát. Az oklevelet 1326. május 17-én Károly Róbert magyar király erősítette.^[6]

A 14. század közepére jelentős vásároshely és Máramaros megye egyetlen túlnyomóan iparosok és kereskedők lakta városa lett. A lakosság jellegzetes csoportját alkották még a közeli rónaszéki sóbánya munkásai. 1352-ben részesült azokban a kiváltságokban, amelyeket a másik négy máramarosi város (|Huszt, Visk, Técső és Hosszúmező) kapott 1329-ben Károly Róberttől. A 14. század végén azonban Sziget a többi várossal együtt a huszti uradalom részévé vált, azaz földesúri hatalom alá került.

Szigetet kezdettől fogva túlnyomórészt magyarok lakták, kisebbrészt németek, de az utóbbiak hamar asszimilálódtak.

1360 tájékától rendszerint itt tartotta a gyűléseit Máramaros megye, amelynek 1558-ban már állandó székháza volt a városban.

A 15. század végétől kezdve számottevő értelmiségi réteg jelent meg, főleg sókamarai hivatalnokok és más királyi tisztviselők. A reformáció során a város a református hitre tért. A 16. század végétől kezdődően a lakosság nagy többsége nemeslevelet szerzett, s nemessége 1618-ra külön közösséggé szerveződött. 1730 körül letelepedett itt a piarista rend, de a katolikusok száma csak lassan emelkedett. A Piarista Gimnázium, valamint az egykori városi iskolából kialakult református kollégium az egész megye vezető oktatási intézményeinek számítottak.

1918-ig, majd 1940-től 1944-ig újra Magyarország része, Máramaros vármegye székhelye (nem volt része az 1939-ben felállított Máramarosi közigazgatási kirendeltségnek). A városba a második bécsi döntést követően, 1940. szeptember 5-én vonult be a honvédség; Ablonczy Balázs magyar történész szerint a bevonulás előtt felfegyverzett román polgári személyek és katonák raboltak és erőszakoskodtak.^[7] Máramarossziget volt az első visszatért észak-erdélyi város, lévén a Tisza túlpartja 1938 óta újra Magyarországhoz tartozott, így a határ mentén felsorakozott honvédcsapatok itt kezdték meg az átkelést az erdélyi bevonulás első napján.

1944. október 17-én szovjet kézre került. 1950–1955 között itt működött a kommunista éra egyik hírhedt börtöne, „átnevelő” táborként.^[8] Számos más román és magyar értelmiségivel és egyházi vezetővel együtt politikai fogolyként tartották fogva itt Márton Áron és Scheffler János és Boros Béla római katolikus, Alexandru Todea, Alexandru Rusu, Valeriu Traian Frențiu, Tit Liviu Chinezu, Ioan Suciu, Ioan Bălan és Iuliu Hossu görögkatolikus püspököket (többen közülük itt is hunytak el a megpróbáltatások következtében),^[9] valamint Iuliu Maniu korábbi miniszterelnököt.